Fanfiction iD

2. fejezet

Adrian egy régi, düledező, fából készült kis kunyhóhoz vezette Aaront. A kis viskó hosszában lehetett vagy 8 lépés, keresztbe pedig 5. Aaron nem értette, és nem is akarta elhinni, hogy ide jönnek. Kíváncsi volt, de nem akart kérdezősködni. Adrian egymás után hármat kopogott a megviselt ajtón. Az ajtó nyikorogva kinyílt. Egy idős, fehérszakállas férfi nyitott ajtót. Rövid, ritka haja volt. Ez betudható lehet a korának, gondolta Aaron. Az öreg egy régi fehér, földig érő köpenyt viselt. Pont ugyan olyat, mint egykoron a varázslók. Az öregember végignézett Aaronön.

- Hát még vendéget is hoztál, Audentis? – kérdezte az öreg.

- Velem akart jönni. Nem tehettem mást. – felelte Adrian.

- Öhm... – szólt közbe Aaron. – Ki az az Audentis?

- Az az én eredeti nevem. – Fordult Aaron felé Adrian. – Tudod, álnevet használok emberi társaságban. Az Audentis az én eredeti, angyali nevem.

- Értem. És ki ez az öreg? – Aaron furcsán nézett az öregember felé.

- Bocsáss meg, hogy még nem mutatkoztam be – mondta az öreg valami elképesztően mély hangon. – Én Kenfieh vagyok, a Tizenhármak egyetlen túlélője.

- A Tizenhármak egyetlen túlélője? – kérdezett vissza furcsálkodóan Aaron.

- Igen. A Tizenhármak egy régi, titkos társaság volt. Kivétel nélkül nagy erejű papokból és mágusokból állt – magyarázta Kenfieh. – A Tizenhármak kitaszított, varázserővel bíró személyek, akik a bűnös útra léptek.

- A bűnös útra? – Csodálkozott el Aaron. – Ezt hogy érti?

- Úgy érti, hogy rajtakapták őket a fekete, illetve a vérmágia gyakorlása közben – szólt közbe Adrian. Az öreg csak bólogatott.

- Vérmágia? Az mi? – értetlenkedett Aaron.

- A vérmágia sokkalta gonoszabb, mint a fekete mágia – Fordult meg Kenfieh. –, de annál nagyobb hatalommal is bír. Ezért tiltották be.

- Értem. De mi ez a Tizenhármak? – Nyugtalankodott Aaron. – Még mindig nem értem.

- A Tizenhármak azok a személyek, akik megelégelték a megszokott normát, és Isten ellen fordultak.

- Szóval ezzel a Bukottak mellé álltatok? – Csodálkozott el Aaron.

- Ekkor még nem ez volt a feltett szándékunk, hogy a Bukottakkal karöltve harcoljunk – magyarázta Kenfieh. – A bukottakról mi csak később szereztünk tudomást. Azóta segítjük őket, ahogy tudjuk. Illetve már csak én segítem őket. Csak én maradtam.

- Mi történt? – faggatózott Aaron.

- A birodalom emberei megtámadtak minket. – Szomorodott el Kenfieh. – Hatalmas harc volt. Hosszú ideig bírtuk a rohamot, de kimerültünk. Idővel mi is hullani kezdtünk. Egyesével megöltek minket. Amint szorult a hurok, két társammal elmenekültünk, de elkapták őket.

- Ennyi most gyorstalpalónak elég is volt – vágott közbe Adrian. – Dolgunk van.

- Igaz is – helyeselt az öreg. – Elhoztad, amit kértem?

- Igen. – Adrian átnyújtotta Elder kövét.

- Az mi? – kérdezett Aaron.

- Nyugi, nemsokára megtudod. – válaszolta Adrian, majd bementek a kunyhóba. Belülről se tűnt nagyobbnak a kis fából épült viskó. Szegényes volt a berendezés, egyedül egy asztal, négy szék, meg egy szekrény került be. A legfurcsább, hogy az öreg nem egyedül volt. Egy nő ült az asztalnál. Szürkés-kékes bőre és hegyes füle előre elárulta, hogy kivel is van dolguk. Fehér, csípőig érő haja a szék háttámláján fennakadt. Szegényes páncélzatot viselt. A ruhája se takart sokat. A hasa nagy része, a karjai, és a lábai is teljesen védtelenek voltak. Káprázatosan szép teste volt. Karcsú, viszont elég alacsony lehetett. Ülve Adrian nem tudta megállapítani milyen magas is lehet, de úgy 160 centinek saccolta.

- Ő az? – kérdezte Adrian az öregtől.

- Nos Audentis, ő az, akiről beszéltem neked. – Mosolyodott el Kenfieh. – Be tud juttatni az Éjszigetre.

- Ő egy elf! – Sápadt el Aaron. – ráadásul ő egy Elfajzott! – Aaron már nyúlt a kardja után. Adrian észrevette Aaron elhamarkodott cselekedetét, és még az előtt elé állt, mielőtt kihúzhatta a kardot a hüvelyből.

- Nyugi! – Nézett Aaronre szigorúan Adrian. – Netán elfelejtetted, hogy mellém áltál? Ez a tetted felért egy felségárulással. Már te se a jó oldalt képviseled.

- Az elf egy kis érvelés után felállt a székéről, majd a neki háttal álló Adrian felé indult. Olyan halkan lépdelt, hogy a Bukott meg se hallotta a lépéseket. Adrian csak arra lett figyelmes, hogy megfogta egy női kéz a vállát.

- Ti férfiak tényleg csak verekedni tudtok. – becsmérelte Adriant. Adrian fel se fogta a szavait, egyedül csak annyira bírt gondolni, hogy milyen szép hangja van. Audentis megfordult és a nő szemébe nézett. – Tényleg igaz! Te egy Bukott vagy. – Lépett hátra a nő apró meglepődöttségében. – Már hallottam rólad. De ki ez a vakarcs? – Nézett Aaron irányába.

- Ki a vakarcs, mi? – Helyezkedett Aaron támadóhelyzetbe. – Mond a szemembe, ha mered.

- Értelme sincs. – fordított hátat Aaronnek, majd megindult az asztal felé. – Ha akarnálak, simán megölhetnélek. – Aaron ideges lett. Nem bírta, ha becsmérlik. Kardot rántott és megindult a nő irányába. A kiszemelt ellenfél felé legyintett a kardal. A nő hírtelen megfordult, kikerülte a kardot, majd az ő kisebb tőrjét Aaron torkának nyomta. Mindezt hihetetlen sebességgel.

- Mondtam, hogy nem vagy elég nekem – mondta a nő, majd elemelte Aaron nyakától a mágikus tőrt. Aaron meg se tudott szólalni.  Nem hitte el, hogy egy Elfajzott legyőzte. Egy Elfajzott, aki félig elf és félig ember. A tehetősebb emberek szerettek eljátszadozni a szegényebb, könnyűvérű elfekkel. Ezekből a játszadozásokból születtek az Elfajzottak. Őket se az elfek, se az emberek nem fogadták be. Amint gyors ütemben elszaporodtak, kitiltották őket a közösségekből, és száműzték őket az Éjszigetre.

- Szép bemutató volt. – Tapsolt Adrian.

- Ez még semmi. De ha ez a vakarék még egy ilyet csinál, elvágom a torkát. – Nézett megvetéssel Aaron felé. – Amúgy Ayssumnak hívnak. Nem tudok sokat a közelharcban. Vérmágus vagyok – mondta a nő, miközben elfoglalta ülőhelyét.

- Vérmágus, mi? – Mosolyodott el Adrian. – Érdekesen alakul ez a kis csoport.

- Nem térhetnénk inkább arra, amiért itt vagyunk? – kérdezte Kenfieh, aki eddig ámulattal nézte a történéseket.

- Dehogynem – válaszolta Adrian.

- Nos, akkor Audentis, felkészültél arra, hogy visszakapd az erődet? – kérdezte az öreg egy apró mosollyal, miközben elővette Elder kövét.

1. Fejezet

150 évvel az Akharisi katasztrófa után Akharis városát újraépítették. A régi városkapu nem dőlt össze, ezért azt nem építették újjá. Meglátszanak rajta a 150 évvel ezelőtti tragédia nyomai. Ugyanolyan nagy és vaskos, mint régen. A kapu nyitva állt a kereskedők és az érdeklődők előtt. Egy barna köpenyt viselő vándor jelent meg a kapuk előtt. Hosszú, ezüstszínű haja gondosan elrendezve, hátul lófarokba kötve. Egy-egy rakoncátlan tincs kibújt a helyéről és a férfi szemébe lógtak. Azokba a félelmetes szemekbe. A retinája körül vérvörös karika jelezte, hogy a látogató nem ember. Ez a kör a Bukott Angyalok ismertetőjele. A bukottaké, akik fellázadtak Isten ellen, de vereséget szenvedtek és alázuhantak. Hatalmas erejüket büntetésképp egy erős mágiával elzárták, és a szárnyuktól megfosztották őket. Halhatatlanok, mivel Isten teremtményei, de cselekedetük miatt örök kárhozatra ítéltették őket. Mostanra nem többek, mint kihalófélben lévő, mellőzött, korcs emberek. Egy kard lógott az oldalán, gondosan becsomagolva egy világoskék selyemdarabba. Mielőtt bemehetett volna bárki is a városba, át kellett mennie egy regisztrációs blokkon, ahol ellenőrzik, hogy az éppen belépő illető nem-e rabló, bandita, vagy esetleg egy démon emberi alakban rejtőzve. A vándor odasétált a blokkhoz. Az őr észrevette a jellegzetes vörös karikát a szemében. Lenézően továbbengedte, gondolván, hogy már úgyse árthat senkinek. A városban épp a heti nagy piacot tartották. Rengeteg kereskedő hozta a portékáját. Utcák sokaságán végighúzódó vásár volt. Mindenhol ember. A csuklyás illető megállt egy pult előtt, ahol különböző fémeket és drágaköveket árultak. Volt ott vas, acél, ezüst, arany, és még rengeteg dolog. A látogató közelebb hajolt az eladóhoz.
- Elder köve érdekelne – mondta a vándor. Elder köve egy ritka drágakő, melyet a mágusok használnak, hogy megnöveljék varázserejüket. Könnyű felismerni jellegzetes vörös színéről és átlátszóságáról.
- Az utolsót a múlt heti vásárban adtam el - válaszolta a kereskedő.
- Azért köszönöm – Fordult csalódottan el az idegen. Még két hasonló pultnál érdeklődött, ahol végül is az utolsó pultnál rátalált a keresett értékre.
- Tényleg van? – meglepődötten kérdezte a palástot.
- Igen, de nem adom olcsón – felelte a kereskedő. – Főleg nem ilyen magadfajtáknak. 13.000 aranyat kérek érte, ennél olcsóbban nem adom.
- A pénz nem akadály – válaszolta a vándor. Magában viszont azt gondolta, hogy nagyon is drágán adja ez az alak a keresett drágakövet. Általában úgy 2.000 aranyat kérnek érte, pedig az sem kevés összeg. 2000 aranyból egy havi szállást lehetne foglalni bármelyik fogadóban, az egyhavi élelemmel együtt. – Megveszem.
- Rendben, de utána már nem adom vissza a pénzed, bármennyire is akarod. – Kuncogott a kereskedő.
- Rendben, felfogtam.
Átnyújtotta a vándor a pénzt, majd kézhez kapta az értékes követ. Egy halvány mosoly fénye gyúlt az arcán, miközben megállapította, hogy a kő nem hamisítvány. Zsebre vágta a frissen szerzett zsákmányt, majd továbbhaladt körülnézni a többi eladóhoz. Amint leszállt az est, elindult a legközelebbi fogadóba. Kibérelt estére egy szobát, mert éjszaka veszélyes a városokon kívül vándorolni. Ki tudja, milyen démoni szerzet támadhatja meg az embert. A bukott angyal korán lefeküdt, mert hajnalban indulni is akart tovább. Eljött a hajnal, a vándor felébredt, összeszedte magát, majd elindult. A kapunál egy fiatalabb őr megállította.
- Hé, te! - kiáltott oda neki. - Mi a neved?
- Hogy? – Fordult értetlenkedve a hang irányába a vándor. - Mi a nevem?
- Azt kérdeztem, nem? – Állt mellé az őr.
- Adrian. Adrian Barskov – felelt a vándor. Végignézte az őrt. Alig lehetett 20 éves. Magasságra egy fejjel alacsonyabb a vándornál. Úgy 160 centi lehet. Szőke haja a válláig ért. Éles arcvonásait kiemelte a felkelő nap fénye. Smaragdzöld szemei olyanok voltak, mint a drágakövek. Egy egyszerűbb páncélt viselt, amit minden őr megkapott, miután szolgálatba állt. Egy vékonyabb rétegnyi sima páncélzat és egy-egy rétegnyi ezüst a mellkasnál és a comboknál. Nem is akármilyen ezüst. Kovácsolt ezüst, más nevén, a Mithrill. A Mithrill nem egy olcsó dolog. A kovácsolt ezüst gyönyörűen ragyogott, ahogy napfény érte. A páncélzat többi része vajszínű volt a páncél utókezelése miatt.
- Akkor jól tudtam. – Kerekedett el a szeme az őrnek. – Te vagy a Shinigami, igaz?
- Úgy néz ki, hogy megelőzött a hírnevem – válaszolt meglepődötten a vándor. – de ez csak egy rám ragasztott név.
- Igen tudom, csak… - Csendesült el az őr. – Ez az első alkalom, hogy egy Bukottal beszélgethetek.
- Bocsáss meg, de indulnom kell – felelt türelmetlenül a vándor.
- Veled akarok tartani! – Lelkesült fel az őr.
- Hogy micsoda? – Csodálkozott el Adrian.
- Unom ezt az egyhangú életet. Nem történik semmi. Te meg benne vagy néhány zűrös ügyben.
- Ezt honnan veszed?
- Beszélnek ezt-azt.
- Ha hallottál már rólam, akkor tudod, hogy veszélyes is tudok lenni. – Nézett komoran Adrian. – És elég megbízhatatlan is.
- Igen, hallottam róla – Nézett félre az őr. –, de nem érdekel! Szeretnék segíteni neked, bármiben, amiben tudlak!
- Érdekes, egy napra jövök be a városba és máris őrségem lesz? – Gúnyolódott Adrian.
- Végül is, így is érthetjük. – Mosolygott az őr. – Egyébként engem Aaronnek hívnak. Aaron Black.
- Nézd, Aaron. Nincs szükségem kíséretre. Magányos farkas vagyok.
- Tudom, de én veled szeretnék tartani!
Így veszekedtek úgy 10 percen át, de végül a vándornak elege lett a vitából, ezért megengedte az ifjú Aaronnek, hogy vele tartson. Amúgy Adrian becenevét, a Shinigamit, - ami halálistent jelent - azért ragasztották rá, mert a szóbeszéd szerint, rengeteg embert ölt meg pénzért.
              A páros már Akharis erdejében járt. Aaron nem értette mért erre mennek, de nem kérdezősködött. 
- Na és Aaron, miért jöttél velem? – kérdezte Adrian.
- Már mondtam. Untam már a városi életet. Soha nem történt semmi – válaszolta unottan Aaron.
- Aaron, nekem te ne hazudj. – Fordult hátra Adrian.
- Ahogy az a Shinigamitól elvárható. – Mosolyodott el Aaron. – Sejtettem, hogy rájössz, hogy ennél több áll a háttérben. Hogy is mondjam? – Vakarta meg a fejét Aaron. – Nos, az a szóbeszéd járja, hogy a Bukott Angyalok nem hagytak fel a tervükkel. Még mindig meg akarják ölni az Istent.
- Hát ezt hol hallottad? – Döntötte oldalra a fejét Adrian.
- A városban. Ott rengeteg pletyka terjed. – Döntötte hátra a fejét Aaron. – De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy szeretnék segíteni!
- Segíteni? Miben? Megölni Istent? – Mosolyodott el Adrian.
- Igen! Szeretnék a legendás harc folytatásában részt venni. Mindig is tiszteltem a Bukottakat, hogy ennyire kiállnak magukért. – Buzgóan törtek elő a szavak Aaronből.
- Ah, ezek a pletykák. – Fordult menetirányba Aaron. – A lényeg az, hogy nem tévedtél sokat.
- Szóval igazak a pletykák? – Kerekedett el a szeme Aaronnak.
- Részben – válaszolta Adrian. – Nem a Bukottak szervezkednek, csak én.
- Egyedül akarod megölni Istent? – Lépett hátra Aaron.
- Dehogy is! – csattant fel Adrian.
- Akkor? – értetlenkedett Aaron.
- Legyen annyi elég, hogy megvan a tervem. – Adrian arcán egy halvány mosoly csillant. – Jelenleg a háborútól még messze járunk.
- Értem. – Ásított Aaron. – Akkor most merre megyünk?
- Tudsz róla, hogy rengeteget beszélsz? – gúnyolódott Adrian.
- Sokan mondták már. – Gubbasztotta le a fejét Aaron. – De mit akarsz most csinálni?
- Hallottál már a Bukottak történetéről nem? – kérdezett vissza Adrian.
- De. Miért? – Aaron nem értette miért kérdezi ezt tőle a rettegett Shinigami.
- Arról is hallottál, hogy a Bukottakkal mi lett?
- Alázuhantak a mennyeknek, és megfosztották őket a szárnyaiktól.
- Igen, szárnyaszegettek lettünk – mormogta Adrian. – Viszont nem úgy, mint azt sokan gondolják.
- Hogy mi? – Aaron nem értette, mire gondol Adrian.
- Tömören elmondom. – Adrian megállt és leült egy kidőlt fatörzsre. – Miután mi, a Bukottak, alázuhantunk, Isten, büntetésképp elvette a szárnyaink. Viszont most nem valami véres szárnylevagdosásra kell itt gondolni.
- Hanem? – kérdezett csodálkozottan Aaron.
- Azok az angyalok, akik még Isten oldalán álltak, valami elképesztő erős mágiával elzárták erőinket, és vele együtt a szárnyainkat is. Érted már, mire akarok ezzel kilyukadni?
- Szóval akkor megvannak a szárnyaitok, csak az is el van zárva?
- Igen, így van. Hát nem érdekes? – Nézett fel az égre Adrian. – Sok érdekes dolog van a világban.
- Ejha! Nem is sejtettem, hogy ilyen létezhet! – csodálkozott el Aaron.
- Te még ilyeneken elcsodálkozol? – Nézett Adrian Aaronre. – Miközben démonok járkálnak idekinn, mágiát használunk és ráadásul egy Bukott Angyallal beszélsz?
- Jó, jó. Igazad van! – mormogta Aaron.
- De viszont érdemes lenne indulnunk – közölte Adrian. – Mire végzünk, lemegy a nap.
 

A bukottak legendája - A Legenda

Egy legenda járja át a birodalmat. Mégpedig egy vándorról, egy démonról, egy szárnyaszegettről, egy bukott angyalról. Egy vándorról, akire nem vonatkoznak a birodalom szabályai. Egy démonról, aki követőket keres. Egy szárnyaszegettről, akinek megmaradtak a szárnyai. Egy bukott angyalról, aki véghezviszi sorsát és beteljesíti a küldetését.
Egy legenda, ami az egész Inguciai Birodalomban elterjedt. Egy rémtörténet a démonról, aki köztünk jár. Egy létező személy, akivel a kicsiket ijesztgetik, ha nem akarnak elaludni.
Egy nap egy fekete köpenyes alak jelent meg Akharis, az első szabad kereskedőváros kapui előtt. Az arca nem látszott, részben a csuklya, részben a haja miatt. Ezüstszínű, egyenes tincsek törték meg a sötét árnyékot az arcán. Előre lépett, majd felnézett a hatalmas kapura, mely alatt emberek százai nyüzsögtek. A fekete csuklyás alak odaállt a falhoz, majd felemelte a kezét. Fekete páncélkesztű csillant meg. És nem is az olcsóbb fajtából való. Végigsimította a kőfalat, majd továbbhaladt. Néhány lépés után megállt, majd a kardja után nyúlt. Kihúzta a hüvelyből a kardot. A kard fekete pengéje fényesen megragyogott a napfényben. Az idegen egy pentagrammát rajzolt a levegőbe. Erre a nem mindennapi tettre a kapuban álló őrök megindultak az ismeretlen alak felé. Amerre rajzolt a fekete csuklyás férfi az érdekes kardal, azon a szakaszon piros, misztikus, vibráló csík jelent meg. Amint elkészült a pentagramma, és már az őrök is körbevették az ismeretlent, akkor a kardot a jel közepébe szúrta. A várost hatalmas földrengés rázta meg. Az eget eltöltötte a sötétség. Azt a gyönyörű kék eget egy sötét, nyomasztó éj váltotta fel. Ezek után egész Akharis területén fekete lángok csaptak fel. Az épületeket díszítő faragások sorra zuhantak az utakra, a menekülők tengere közé. Házak dőltek össze egymás után. A zavarodott nép útját a járdára zuhant törmelékek torlaszként zárták el. Hihetetlen káosz támadt a városban. Az őrök rátámadtak az ismeretlenre, aki csak megmozdította a kardot és már estek is össze a katonák. A sisak és a mellvért közül vér spriccelt. Számtalan elvágott torok, érintés nélkül. A férfi visszacsúsztatta a pengét a hüvelybe, majd hátat fordított és elhagyta a várost. Akharis a földig égett a misztikus és félelmetes fekete lángtenger által.
Az Akharisi szerencsétlenség után pár nappal egy felderítő csoport érkezett ki a város romjaihoz. A romok között számtalan szörnyszerű élőlény tanyázott, amik kegyetlenül lemészárolták a felderítő egységet. Az egység 40 emberéből 3 menekült meg. A túlélők hatalmas erejű démonokról számoltak be.
Az Akharisi szerencsétlenség után 2 évvel az egész birodalom területén megjelentek a démonok. Hatalmas pusztítást okoztak némelyik városban. A birodalom mozgósítva hadseregét képes volt legyőzni őket.
 

Üdv a Fanficiton idea Dock (később csak iD) blogon!
Fanfictionok írásával foglalkozok egy ideje és úgy gondoltam, hogy most már megosztom őket a nagyközönséggel.